2.fejezet

Reggel 11 óra körül nyúzottan ébredtem, de ahogy tükörbe néztemelmosolyodtam. Ross pólója gyűrötten lógott rajtam, de az arcom valami kész katasztrófa volt. Táskás, kómás szemek, fullra úgy néztem ki mint egy másnapos.
Lementem anyához, aki szerintem már hajnal óta ott sürgölődött a konyhában.
-Mi lesz a reggeli? - ültem le egy bárszékre.
-Akarod mondani ebéd. - nézett rám anya mosolyogva, de az a pillanatnyi mosoly hirtelen el is tűnt.
-Hogy a jó búbánatban nézel te ki? - ejtette el majdnem a kezében tartott serpenyőt. Szerintem elmegyek letusolni, hátha akkor nem fogok úgy kinézni, mint egy szörnyszülött.
-Apa? - jutott hirtelen eszembe, hogy hiányolom a család harmadik tagjának a gúnyos megjegyzéseit.
-Dolgozik, de ezt te is tudod. - a mondat végét már éppen hogy csak hallottam, mivel felszaladtam az emeletre, fürdésre készülve.
Előkapartam a szobámban egy normális utcai ruhát, majd átvágtattam a fürdőbe. Egy jóideig áztattam magam forró vízzel, mire rájöttem, hogy a tüsfürdő is hasznos lenne. Hmm barackos, annyira imádom az illatát. Gyorsan lefürödtem, és az arcomat is alaposan lemostam, majd kijöttem a kabinból. Arctonikkal mégegyszer átmostam a fejem, majd felöltöztem.
Elégedetten néztem vissza a tükörbeli énemre. Végre nem egy zombi vigyorgott rám. Soha többé nem alszok el smikkel.
-Anyuuuu! - szaladtam vissza le a konyhába.
-Miaz? - kérdézte úgy, hogy rám sem nézett, csak szerencsétlenkedett tovább a kajával.
-Mit szólnál, ha keresenék egy munkát? - álltam elő a nagysikerű ötletemmel, mire anyának megakadt a fakanál a kezében.
-Laura és a munka... Ezt még szoknom kell. - nézett maga elé ilyedten, mire elröhögtem magam.
-Egy kicsivel több lelkesedést vártam volna.
-Jajj, kislányom! Mennyire büszke vagyok rád! A magad útjátját járod, kirepülsz a családi fészekből! - ugrott a nyakamba visítozva. - Ennyi lelkesedés elég lesz? - kérdezte reménykedve. Nevetve bólintottam egyet, majd anya visszafordult a kajához. Szerintem ez valami "csináld csak" dolog volt tőle, úgyhogy elköszöntem és elindultam a városba.
Boltról boltra mentem, minden egyes áruházba bementem munka után érdeklődni, de minden pozíció be volt töltve. Az újságosnál vettem egy újságot, és leültem a pázsitra a város egyik kevésbé forgalmas részén, és átlapoztam a Munkainfo című részletet, de semmi. Na jó, olyan volt, hogy tanyát tisztántartani, kórházban takarítónő stb.. Csak olyanok, amiket életembem nem dolgoznék, még akkor sem ha annyira rászorulnék.
Tehetetlenségemben hanyatt vágtam magam a füvön, és próbáltam készíteni magamról egy elfogadható képet. Már egy jó tíz perce biztos, hogy fotózgattam magam mire, meguntam és leültem egy padra. Néztem ahogy játszottak a kis ovisok, mellettük a nyagyobbak röhögve videózták egymás baromságait, kicsivel távolabb egy öreg házaspár fagyit evett, jóval arrébb viszont egy pár velem egyidősnek kinéző fiú bmx-ezett. Gondoltam, hogy odamegyek hozzájuk, és barátkozok egy kicsit, de inkább meggondoltam magam, mikor megláttam egy ismerősnek tűnő, mosolygós lányt. Szőke, barnás szemű, egyedűl sétáltatott egy kiskutyát. Valahonnan tényleg nagyon ismerős volt, de eszembe nem jutott, hogy honnan. Csak bámultam rá, lehetőleg észrevétlenül, de nem jött össze. Meglátta, hogy őt nézem, és elindult felém. A lábammal taposgattam a másikat, de azért mosolyogva néztem rá, mikor leült mellém.
-Szia. - köszönt barátságosan. -Rydel vagyok, és te?
-Laura. És a kis csöpséget hogy hívják? - hajoltam le, hogy negsimogassam a kutyát.
-Pixie. De sajnos nem az enyém. -  vette fel az ölébe.
-Kár. Pedig milyen aranyos. - piszkáltam meg a pici lekonyuló fülét, mire gyengén elkezdte rágcsálni az ujjamat a kis fogaival.
-Bocsi. Pix szereti rágni az embereket. - mondta nevetve, majd visszatette a földre a kutyát.
-Amúgy mi a teljes neved?
-Te tényleg nem ismersz engem? - kérdezte meglepődve, mire megráztam a fejem.
-Rydel Lynch. R5-ról hallottál már? - itt megvilágosultam. Ő itt személyesen Rydel Mary Lynch, Ross nővére. Ajj, hülye Laura!
-Igen, Ross mesélt róla, meg csekkoltalak titeket a neten is.
-Ross? - nézett rám értetlenül.
-Ross Shor Lynch, a drága öcséd. - magyaráztam nevetést visszafojtva, ahogy visszaemlékeztem a tegnapi napra.
-Honnan ismered? - innentől kb. 1 órán keresztül mesélnem kellett, mert minden részletre kíváncsi volt. Közös képeket is kellett neki mutatnom, mire nemhogy lenyugodott, hanem tök izgatott lett.
-Ross mennyire hülye! - állapította meg nevetve.
-Azhát. - nevettem én is. Delly ránézett a hello kittys(!) karórájára, majd ijedten kapta fel a fejét.
-Nagyon bocsi, tényleg, de nekem már otthon kéne lennem, mert valam bandával kapcsolatos hülyeségre kell mennünk. Holnap nem tudunk valahol találkozni? - hadarta el kapkodva. Elkértem tőle a telefonját, és beírtam a számomat.
-Akkor hívsz amikor neked jó, mert én nem vagyok forgalmas ember, bármikor ráérek. - adtam vissza a készüléket.
-Jujj, köszi. Na szia. - ölelt meg, elkezdett futni, Pixit rángatva maga után. Mosolyogva néztem utána, majd én is elindultam haza.
Arra értem haza, hogy anya feltúrja az egész konyhát, és magától kérdezgeti, hogy "hol a picsába lehet?". Hirtelen kirántotta annak a szekrénynek az ajtaját amit soha senki nem nyit ki. Elvigyorodott és rgy olyan "ha, most megvagy!" fejet vágva elővett egy üres nutellás üveget. Elhúztam a számat az ideges fejét látva, és próbáltam felosonni az emeletre.
-Laura Rose Rithmore! Te etted meg a nutellát?! - ordított utánam. Ezek szerint észrevett. Ijj...
-Esküszöm, hogy most nem én voltam! - tettem keresztebe az ujjamat a hátam mögött.
-Hát akkor ki? A láthatatlan mumus?
-Szerintem apa. Tudod milyen édesszájú. Mondom, hogy fogalmam sem volt, arról sem, hogy van nutellánk. - sétáltam lassan felfelé a lépcsőn. Anya maga elé nézve gondolkodott, szerintem azon, hogy milyen módon fújtsa meg apát, én pedig gyorsan felrohantam a szobámba. Basszus, pedig azt hittem hogy nem fog kiderülni a nutella ügy. Azt a hülye szekrényt soha az életben nem nyissa ki senki sem. Ajj, pedig azt hittem, hogy ott nem találja mrg. Nembaj... Szépen rákentük apára, innen tovább nincs semmi probléma.